2017. június 5.

Az a bizonyos diplomakoncert

 2017. június 5.    0 megjegyzés    

Ciao a tutti!


Elöljáróban: ebben a pillanatban egyszerre próbálok a keddi vizsgámra tanulni, két bejegyzést írni a blogra, nem engedni felforrni az agyvizemet a gatyarohasztó meleg ellenére (nincs valakinél egy üres hűtőszekrény?), valamint felfogni, hogy az esemény, ami miatt szeptembertől fogva szinte folyamatosan stresszes állapotban voltam, röpke fél óra alatt elillant. Durva, de tényleg így van.

Május 30-án ugyanis túléltem az eddigi legnagyobb megmérettetést, a diplomakoncertemet. Túléltem? Az enyhe kifejezés. Életem eddigi legjobbját nyújtottam, és ezt mindenféle szerénytelenség és nagyképűség nélkül merem kijelenteni. Csupán a tanárok, a családom, a barátaim és a közönség véleményét tolmácsolom. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük talán az elején.

Warning: elég részletes beszámoló lesz, előre is elnézést kérek. Tényleg mindenre kitérek benne. Felvételek reményeim szerint lesznek, csak később. A diplomaműsornak egy barokk szonátából, egy klasszikus versenyműből/versenymű tételből, egy romantikus műből és egy 20. vagy 21. századi darabból kell állnia.

Nagyjából egy héttel a koncert előtt jelentkeztek a szokásos problémák, amik a stresszes időszakban szintén elő szoktak jönni: alvászavar, álmatlanság, forgolódás, semmi alvás, ingerlékenység, idegesség, hirtelen haragúság és a többi. Javarészt a nagymamám személyiségét örököltem, így mindketten eléggé lobbanékony lelkek vagyunk (jó és rossz értelemben is), aztán két erős személyiség nem igazán fért meg egymás mellett békességben, szóval állandó volt a veszekedés. De találtunk megoldást a problémára, amit úgy hívnak, hogy altató és nyugtató. Tudom, nem a legnormálisabb, hogy egy 21 éves fiatal hét-nyolc napig folyamatosan ezeken él (és mellette alig eszik, mert ha a kajára gondol, a hányinger kerülgeti), de még anyának sem volt jobb ötlete, pedig ő az ész a családban.

29-én volt a főpróba, ami elég jól sikerültEredetileg közvetlenül a diplomakoncert előtt lett volna, de úgy gondoltuk, hogy jobb lenne egy nappal előtte tartani egy masszív főpróbát, mert ha beüt a ménkő, akkor még mindig van időnk kijavítani a hibákat. A zenészek körében van egy olyan mondás, hogy jó főpróba után rossz lesz a koncert, rossz főpróba után pedig jó, ezért is féltem annyira, hogy mi fog kisülni az egészből. Tényleg nem sok minden volt, amin javítani kellett, uraltam mindent, ami elég furcsa és új volt számomra, tekintve, hogy három éve szenvedek a saját gátjaim okozta problémák sokaságától, főként attól, hogy nem vagyok ura a koncerthelyzeteknek, és a vonatom általában kisiklik a színpadon. A próba végén Eszti, a kamarapartnerem és Rita, a zongorakísérőm megnyugtattak, hogy don't fos, holnap everything's gonna be fuckin' király. Oké, én elhiszem, csak hagyjon mindenki aludni, és nem akarok embert látni holnap délután fél ötig - ez volt bennem egész nap. Tényleg éreztem, hogy az utolsó energiatartalékaimat éltem fel. Aztán elindultam haza, amiből végül az lett, hogy egy hűsítő gyümölcsleves elfogyasztása után a Tesco felé vettem az irányt, hogy tacskó gazdaságos kutyaszart ásványvizet vegyek. Képzeljétek el, hogy egész nap nem ettem semmit, totál ki voltam fáradva, és még egy karton vizet is haza kellett cipelnem, ami önmagában tíz kilót nyomott. Aztán félúton rájöttem, hogy b@sszameg, a fuvolatokomban hagytam a bérletem, amit meg nyilván nem vittem magammal. Így Újpalota felén át kellett sétálnom, és imádkoztam a villamoson, hogy két megálló alatt ne találkozzak egy ellenőrrel se, és hazajussak anélkül, hogy a szeretett bolygónk másik oldaláig lerántson a karton víz súlya. Mindkettőt megúsztam, szerencsére. Hazaértem, lefürödtem, bevettem az altatót, és tíz percen belül már aludtam is, anélkül, hogy azon kattogott volna az agyam, mi is lesz másnap délután.

Az ember azt gondolná, hogy ha valakinek odaadja a meghívót, és az illető elolvassa, akkor értelmezni tudja, hogy ha délután négykor kezdődik a koncert, akkor minden bizonnyal Lia nem lesz fent aznap reggel hatkor, mert szeretne pihenni. Nos, én is ezt hittem, de tévedtem. Apukámnak a koncert napján, hajnali hatkor jutott eszébe, hogy ja, amúgy kéne szólni a kölyöknek, hogy nem megyek a hangversenyre. Oké, ez mind szép és jó lett volna, ha nem kelt fel. Mert bármilyen meglepő, a diplomakoncertem napjára nem terveztem semmi extrát, tehát szerettem volna délig aludni. De az égiek nem hagyták. Megvártam, amíg letette a telefont, és gyorsan levettem a rezgést, hogy aznap többen már ne tudjanak zavarni. Abban a reményben aludtam vissza, hogy ez nem fog problémát okozni a nap további részében, és tényleg kipihent leszek. Aha, egy frászt. Tízpercenként felébredtem, hülyeségeket álmodtam, a szívem hússzoros tempóban ütötte a metrumot, és a többi. Hiába vettem be a nyugtatót, nem hatott. Oké, semmi baj, keljünk fel, takarítsunk ki, hogy Flóra barátnőmet ne egy felrobbantott szobával várjam. Mert őt is meghívtam ám, és egyenesen Bükről érkezett, szóval nálunk aludt, mert a tervek szerint másnap indultunk hozzá, hogy pár napot együtt töltsünk. Törölgetés, porszívózás, pakolás, ágyhúzás... gondolom nem lepődik meg senki, ha azt mondom, hogy ezek közül csak az első valósult meg, mert Lia drága nekiállt Honfoglalózni. Aztán sikerült a sok semmittevéstől leizzadnom, szóval elszaladtam fürdeni, és megpróbáltam valami sminket varázsolni magamra, a lehető leggyorsabban (mellesleg csak húsz perc volt, mire húztam egy-egy cicás tusvonalat a szememre, hála a gyakorlat hiányának), majd összekaptam a cuccaimat, és elindultam a buszhoz - ami szokásához híven otthagyott a megállóban, mert mindig késésben vagyok. Két perc után sikerült újból leizzadnom, szóval teljesen feleslegesen fürödtem meg.

A ruhakérdés szerencsére már hetekkel ezelőtt megoldódott, és talán az volt a legfrusztrálóbb az egészben. Plus size méretű vagyok, mint kiderült, és a legtöbb boltban 40-42-es méretig vannak nagyestélyi ruhák. Márpedig az volt a kikötés, hogy földig érő ruhában kell játszani. Körülbelül húsz boltot jártam végig Baján és Szegeden, és legalább hat sírógörcs söpört át rajtam, mire megtaláltam azt, amiben végül színpadra léptem. És tudjátok, mi a furcsa? Ebben a ruhában nem láttam magam annyira kövérnek, mint általában. Ráadásul sötétkék a nagyja, ami az egyik kedvenc színem. Ezt csak említésképpen mondtam el, mert ha meglesznek a képek, úgyis teszek fel néhányat, hogy lássátok, miről is van szó - feltéve, ha vállalhatók lesznek.

A késéses incidens ellenére is beértem a tervezett időpontra, szóval már csak egy termet kellett kérnem, és volt fél órám befújni. Ekkor megérkezett Eszti, és elkezdődött a szépségszalon projekt, vagyis Eszti megcsinálta a hajam. Ezt próbálta megcsinálni, és nagyon szépre sikerült, ahhoz képest, hogy elég kevés hajam van (sajnos még nem kaptam meg a fotókat anya barátnőjétől). Rövidesen a zongorakísérőm, Rita is befutott, úgyhogy a hajszobrászat idejére zenei aláfestést is kaptunk, mivel ő is bejátszott. Aztán gyorsan fixáltam a sminkemet, és már mentem is le a terembe hangolni és elindítani a darabokat, tételeket. Gyorsan eltelt az a húsz perc, és már kezdődött is a koncert.

Azt gondoltam, hogy majd úgy kell lefogni, hogy ne remegjek, ne legyek ideges, és a többi. Erre mi volt? Halál nyugodtan felmentünk Esztivel a színpadra, és végignyomtuk a duót (Siklósi Kristóf: Hangulatok - Duók sorozata két fuvolára) - amit nem mellesleg az egyik évfolyamtársa írt, aki amúgy velem egyidős. Szeretjük a darabot, mert bár elég erősen 21. századi, mégis értelmezhető, élvezhető, átlátható a hallgató számára is. Ezzel egyszerre letudtuk a kamara és a 20./21. századi darab dolgot is. Nem mondom, hogy könnyű lett volna a darab, mert volt vele elég bajunk a félév során, főleg az utolsó tétellel, de elég szépen megoldottuk a gázos részeket is.

Aztán meghajoltunk, lementünk, bevedeltem fél liter vizet, és Ritával karöltve folytattuk a koncertet a barokk szonátával (Telemann: f-moll szonáta). Négy tétel, elég hosszú, főleg, hogy van benne egy csomó ismétlés, és a barokk stílus sosem feküdt igazán, szóval féltem tőle rendesen, de gond nélkül lement. Néha erőlködtem benne, főleg a hangszínek, hangerő váltások terén, de túléltem. Én is éreztem, hogy többet is ki tudtam volna hozni belőle, de csak az érdekelt, hogy nem volt csapnivaló, ami a korábbi koncertekhez képest egy hatalmas előrelépésnek számított.

Újabb meghajlás, újabb fél liter víz, és következett a versenymű tétel (Mozart: G-dúr fuvolaverseny I. tétel). A diplomán egy darabot kötelező fejből játszani, általában a versenyművet, a többi választható, szóval egész évben úgy készültem, hogy oké, akkor ez biztos fejből lesz, a többit meglátjuk. Végül csak ezt játszottam kotta nélkül, és újfent rájöttem, hogy ha nincs előttem az állvány, sokkal felszabadultabb vagyok, és jobban tudok kommunikálni a közönséggel. Bennem volt a félelem, hogy melléfogok, elfelejtem a folytatást, és a többi, de ezt is remekül áthidaltam, és a végére szinte teljesen megnyugodtam. Itt is éreztem, hogy dinamika terén nem nyújtottam a maximumot, de ettől nem lett színtelen és unalmas.

Meghajlás, vedelés, és már az utolsó darab következett, a romantikus mű (Reinecke: Undine szonáta III. IV. tétel). Megmondom őszintén, ezt vártam a legjobban, mert ez volt a műsorom kedvenc darabja. Belinkelek egy felvételt, csak hogy értsétek ti is, miről beszélek (előre tekerve az I. és II. tételeket is meg lehet hallgatni). A harmadik tétel során megpróbáltam minden szerelmes gondolatomat előhozni és beleadni a darabba, ami talán sikerült is. A negyedik tétel pedig a sérelmeimről, fájdalmaimról és ezek elengedéséről szólt. Meg kell mondanom, a végén, amikor a lassú rész következett, majdnem sírni kezdtem, annyira sikerült felhergelnem magam a gyors rész alatt (ami a végén amúgy is elég csapongó). Akkor már nem mertem a közönségre nézni, mert tudtam, hogy lehullna a szilárd maszkom, amit viseltem, és eltörne a mécses. Úgyhogy becsuktam a szemem, és az utolsó résznél teljesen átszellemültem. El sem hittem, hogy vége volt, és ilyen szépen sikerült.

Egy hatalmasat fújtam, és azonnal mosoly kúszott az arcomra, amint meghallottam a közönség tapsát. Akkor még nem igazán fogtam fel, hogy vége, ennyi volt, és nem is akárhogyan sikerült. A felfogás része csak akkor következett be igazán, amikor harmadszor is vissza kellett mennem meghajolni. Na, utána rendesen beütött a fáradtság, de számítottam rá. Ki sem tudtam fújni magam, máris jöttek gratulálni. Elsőnek Kristóf, a duó szerzője, és meg tudtam volna zabálni, annyira aranyos volt, ahogy hálálkodott, amiért az ő darabját játszottuk a diplomán. Hogy őt idézzem, "nagyon jó érzés, amikor ilyen jó előadásban elhangzik egy darabom". Aztán megjelent Barby is, akinek itt is szeretném megköszönni, hogy jelen volt életem egyik legfontosabb pillanatában, és nem utolsó sorban képviselte a bloggereket. Anyát is megláttam az ajtóban, könnyes szemekkel, és én is majdnem elsírtam magam. Jó érzés volt látni, hogy ennyire büszke rám. Fruzsi is eljött, akinek szintén szeretném megköszönni a jelenlétét, és azt, hogy utána (őt idézve) rám tapadt, és nem hagyott gondolkozni a produkciómról és az esetleges hibáimról. Jelen volt a legelső fuvolatanárom, Marcsi is, aki szintén könnybe lábadt szemekkel ölelt meg, és akinek nem lehetek eléggé hálás, hogy kitartott mellettem, noszogatott, amikor kellett, és felkészített a szakközépiskolai időszakra. A konzis tanáraim sajnos nem tudtak ott lenni, de tudtam, hogy lélekben jelen voltak, és sokat gondoltak rám (később felhívtam őket, és nagyon büszkék voltak). Viszont egy kedves régi tanárom, Tünde néni el tudott jönni, aki ugyan csak nyaranta tanított egy hetet, mégis sokat tett azért, hogy a pályán legyek. Külön köszönöm Nórának, Erikának és Áginak, hogy eljöttek, és képviselték a Korikalauz csoportot. Sok kedves ismerősöm, barátom, évfolyamtársam jelen volt, ami szintén rengeteget jelent a számomra. Nem tudom elégszer megköszönni mindenkinek. A gratuláció többi részét most átugranám, mert nem tudok mindenkit név szerint megemlíteni, hacsak nem akartok holnap estig itt ülni a soraimat olvasva. Annyi történt, hogy az évfolyamtársam, Dominika is eljátszotta a darabjait, ugyanis az ő koncertje szinte közvetlen az enyém után volt.

Aztán jött az értékelés, avagy konzis tájszólással lecseszés. A fafúvós tanszék vezetője, Lakatos tanár úr ismertette a bizottság által megbeszélt dolgokat, osztályzatokat. Ötöst kaptam, talán ez a legfontosabb. Velem kapcsolatban annyit mondtak, hogy meglepően magabiztosnak tűntem (LOL, annyi altató és nyugtató után nem csoda). A barokk szonáta és a klasszikus versenymű tétel dinamikailag nem volt elég színes - ezt én is leszűrtem a koncert közben/után, viszont a duó és a romantikus darab rendben volt, nagyon elégedett volt vele. Agyon dicsérte Kristóf darabját, amivel egyet is értek, hiszen tényleg jó darabot írt. Azt is megemlítette, hogy a fuvolatanárom, Vera a koncert előtt annyira ideges volt, hogy szinte le kellett fognia két másik tanárnak. Ugyanis nem tudta, mire számítson, hiszen vagy nagyon jól, vagy nagyon rosszul sülhetett el a dolog, köztes lehetőség az én esetemben nem lehetséges. Szerencsére az előbbi jött be, úgyhogy ő is megnyugodott a végére, és elégedett volt a teljesítményemmel. Mindenki gratulált, és a korábbi fuvolatanárommal, Drahos tanár úrral is kibékültem (habár nem voltunk összeveszve, csak a tanárváltás dolgot mindketten máshogy éltük meg).

Hogy mit érzek ezek után? Nyilván mérhetetlenül boldog vagyok, mint minden normális ember, de van bennem egy furcsa üresség. Ezért stresszeltem ennyit, hogy csak így elillanjon a pillanat, gyakorlatilag két pislogás alatt? Na, mindegy, ezt meg kell szokni, mert ez a továbbiakban is így lesz. Életemben először igazán elégedett vagyok a teljesítményemmel, és talán kezdem elfogadni magam. Ráadásul kivívtam két olyan tanár tiszteletét és elismerését, akikről azt hittem, nem bírják a fejem. Kell ennél több egy napra? Azt hiszem, nem.

A bejegyzésnek ugyan vége van, de a következő mégis kapcsolódni fog hozzá, kvázi a folytatása lesz, hiszen egymás után történtek a dolgok. De ne szaladjunkennyire előre. Next stop: Bük!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése