2017. július 16.

Next stop: Bük!

 2017. július 16.    3 megjegyzés    

Ciao a tutti!


Nos, mint már korábban említettem, ez a diplomakoncertes bejegyzésem folytatása lesz, annak ellenére, hogy másról szól. Mindegy, majd megértitek. A diplomakoncert utáni nap felkerekedtünk Flóra barátnőmmel, hogy birtokba vettük Bük cityt és a híres #Vazsmegyét... négy óra vonaton való szenvedés után.

Warning: maratoni extrrra hosszú bejegyzés lesz! A továbbiakban leírt események, történések elolvasása után bekövetkező esetleges agykárosodásért, vagy (nevetés okozta) fulladásos halálért nem vállalok felelősséget. Mindannyiunkban ott rejlik az állat, ami bizonyos emberek társaságában hajlamos előtörni. Nem igaz? A különbség csak az, hogy valakik tudják szabályozni, mások pedig nem. Mi az utóbbi kategóriába tartozunk. De kezdjük inkább az elején, azaz a közepén, vagyis... MI VAN?

És próbáljunk meg eltekinteni attól a ténytől, miszerint ez az egész másfél hónapja történt. Nem gáz. Időbeosztásból csillagos ötös. #balfaszvagyLia

Fél hét körül járt az idő, amikor végre sikerült elindulnunk haza a Vörösmarty utcából. A felhők felett röpködve három méterrel, mint az ötven kilós veréb a villanypóznán, boldogságban úsztam, miközben próbáltam úgy tenni, mint aki normális. Flórán eléggé látszott, hogy megviselte a nap - délelőtt tízkor már Pesten volt, egész nap mászkált, és még le is égett a napon -, ugyanakkor tudtam, hogy ha marhulásról van szó, benne van, legyen akármilyen fáradt is. Megbeszéltük, hogy otthon eszünk, elmegyünk fagyizni, aztán keresünk egy boltot, ahol veszünk valami piát, és megünnepeljük a sikeres diplomát és az együtt töltött időt. Volt már egy közös napunk Pesten (akkor vesztettem el a moziszűzességem), de mivel igencsak messze lakunk egymástól, nem túl sűrűn tudunk a fővárosban találkozni. Nem véletlen, hogy megragadtuk az alkalmat.

A tömött földalatti és busz után keleti kényelembe helyeztük magunkat a sarokágyamon - ultra cuki voltam, és megkapta tőlem a hosszabb részt -, aztán elintéztem pár telefonhívást. Közben a mama hozott nekünk sütit, amiből jóízűen csemegéztünk. Akkor jutott eszembe, hogy azon a három darab kis kockán kívül csak egy szilvalekvárral töltött péksütit ettem egész nap, de nem igazán hiányzott a kaja, tekintve, hogy ideges voltam a koncert miatt. Aztán útra keltünk, és meg sem álltunk a Nagy Lajos király útjánál lévő Kuckó fagyizóig. Hirdetés következik: 180 forintért adnak egy 10-12 dekás gombócot, ami olyan krémes, hogy arra nincsenek szavak. Náluk nincsen olyan, hogy rossz fagyi, mert mindegyik finom, még az is, ami kevésbé. Nem érzed azt, hogy fujj, ezt most menten ki akarom dobni. Két gombóctól kajak jól lehet lakni, úgyhogy mi is így tettünk. Flóra egy vilmoskörtét és egy málnát kért, míg én egy citromot és egy oroszkrémet (az erőteljes marcipáníze miatt nem lett a kedvencem, de egyszer meg lehetett enni). Elsétáltunk a Bosnyák tér felé, miközben betermeltük a fagyit, és mivel még mindig nem sikerült normálisan megtanulnom tölcsérből fagyit enni, próbáltam védeni a fekete ruháimat, amiből párszor majdnem orra bukás lett, tekintve, hogy teljes erőből előrenyomtam a fejem, a kezem eltartottam magamtól, a testem meg valahol hátrébb maradt. Képzelhetitek, mennyire néztek retardáltnak. Aztán felszálltunk az egyik gyors buszra, és meg sem álltunk a Ferenciek teréig. Közben rájöttünk, hogy mindketten szeretjük a Despacitot - az volt a sláger az egész hétvége alatt. Ez amúgy vicces, mert amikor húsvétkor nálunk volt Flóra (Baján), elindítottam, és tök furán nézett rám, hogy ezmegmiaszentszar. Mondom Despacito, nem szent szar. Hát ő nem szereti ezt a stílust. Oké. Erre most mi volt? Megállt a buszmegálló mellett egy autó, mert piros lámpát kapott, az ablakai természetesen teljesen le voltak engedve, és bömbölt bent a zene, speciel épp a Despacito, Flóra meg elkezdett táncolni és félhangosan énekelni, perfekt halandzsa spanyollal.

Szóval igen, a 8E robogott a Ferenciek tere felé, kint meg már javában sötétedett. Kezdett túlságosan is úrrá lenni rajtam a fáradtság, és azt tudni kell, hogy olyankor bárki jogosan nézhet részegnek, mert elvesztem az önkontrollt, megered a nyelvem, és hiéna vihogást produkálok, miközben olyan világmegváltó okosságok hagyják el a pofázmányom, hogy arra nincsenek szavak. Aki még nem hallott hiéna vihogást, sürgősen nézze meg az Oroszlánkirályt, mert hátborzongató a hangeffektusbeli hasonlóság. Közben kitárgyaltuk, hogy az Astoriánál lévő VegaCity étteremben kurva nagyon jó vegán burgert és fűszeres sült krumplit lehet enni, viszonylag tűrhető áron (Flóra ott ebédelt az egyik haverjával a koncert előtt). Leszálltunk, és célba vettük a Deák teret, hogy elkapjuk a 16-os buszt, és felmenjünk a Halászbástyához. Közben sikerült fantasztikusan előadnom magam a Váci utcában: tervezgettük az este további részét, hogy majd veszünk bort, vodkát, vagy valami ütőset, nekem meg egyből eszembe jutott a jól ismert Sárgán virágzik a tök c. nótácska. Imitáltam egy csuklást, de kicsit túl hangosra sikeredett, és a közelünkben lévők mind ránk néztek. Én meg próbáltam úgy tenni, mint aki semmit sem csinált, bár alig bírtam ki röhögés nélkül. Csak rá kellett volna néznem Flórára, és máris a földön fetrengtem volna a röhögéstől. A fantörpikus hülyülés közben a Vörösmarty téren lyukadtunk ki, mert balfasz balfék voltam, és lankadatlan éberség hiányában rossz irányba mentünk. Végül is csak három éve élek Pesten, ennyi botlás még belefér. Egyáltalán nem ultra ciki.

Még mindig a 16-os buszhoz tartottunk, úgyhogy egy gyors eszmefuttatás után megcéloztuk a Hild teret, amiből végül Széchenyi tér lett, mert a kedves buszocska az orrunk előtt húzott el, nekünk meg nem volt kedvünk tíz percig egy helyben szobrozni, szóval lesétáltunk egy megállót. Gyors mobilinternet hiányában szentségeltem pár sort, mert nem akart betölteni a menetrend. 13 napig húzta a májusi csomagom, ez már rekordnak számít. Ja, nem. A Széchenyi téren megállított minket egy külföldi csoport, útbaigazítást kértek, mi meg bőszen bólogattunk, annak ellenére, hogy a felét nem értettük, de sebaj. Ez Pesten naponta megesik. Aztán irdatlan módon röhögni kezdtünk, mert elkapott minket a nosztalgia hangulat, és elmerengtünk a közös mozizáson, amikor is megnéztük az If I Stay-t. Mindenki a könnyeivel küszködött a teremben, szipogás és orrfújás hangja töltötte meg a teret, erre Flóra benyögte az egyik jelenetnél (Mia épp letette a biciklijét a csónakház mellett), hogy mi lenne, ha bevágnának egy olyan jelenetet, amint egy C-típusú hiperpigmentált állampolgár éppen ellopja a biciklit (kicsit sem volt rasszista, LOL). Mondanom sem kell, hogy a hangeffektusok közé keveredett Lia fuldoklása, amint próbált csendben szakadni a röhögéstől. Utólag is köszi, fiam. A mellettünk ülő néger srácok egyáltalán nem néztek minket komplett idiótának, hála neked.

A busz befutott, mi pedig honfoglalást követtünk el, és befészkeltük magunkat a leghátsó sorba. Gyönyörködtünk egy sort a Lánchíd esti fényeinek szépségén, a kivilágított Váron, a Mátyás-templomon és a Halászbástyán, amit elneveztünk magyar Roxfortnak, mert egyes részei tökre úgy néznek ki. És egyáltalán nem érdekelt minket, hogy mások már tuti elsütötték ezt előttünk. Vacilláltam még egy sort, hogy hol is kell leszállni, de szerencsére nem tévesztettem el, és a Szentháromság téren földet értünk. Ismét hont foglaltunk, ezúttal a Halászbástya keleti szárnyát vettük uralmunk alá. Megpróbálkoztam néhány fotót készíteni, mert egyszerűen gyönyörű volt, ahogy ráláttunk szinte az egész városra. Viszont a fák között lévő baszógép reflektorok nem akarták, hogy jó minőségű képeket tudjak csinálni, ezért az összes homályos lett, elmosódott, meg minden bajuk volt. Voltaképpen ritkán tudok igazán jó fotókat lőni... na mindegy. Beszélgettünk, ittunk (még csak vizet), aztán úgy véltük, hogy ideje megkezdeni az ünneplést. Tehát keresnünk kellett egy éjjel-nappali boltot, tekintve, hogy már este tíz körül lehetett. Én vodkát szerettem volna venni, de Flórának nem igazán volt hozzá kedve, ezért maradtunk a bornál.

Felszálltunk a 16-os buszra, amivel sikeresen eljutottunk a Moszkva Széll Kálmán térig, onnan pedig a körúti villamossal csapattunk tovább, miközben tágra zárt szemekkel kémleltük az utca minkét oldalát, remélve, hogy találunk valahol egy éjjel-nappalit, vagy legalább egy dohányboltot. Az okos gyermekek nem gondolkodtak előre, LOL. A Király utcáig húztuk a lámaszagú villamoson, mert akkor úgy voltunk vele, hogy leszállunk, és rácsatlakozok a suli wifi hálózatára (remélve, hogy éjszaka is működik, és nem olyan rendesek a dolgozók, hogy kikapcsolják), aztán keresek egy éjjel-nappalit a közelben. Aztán sikerült összefutnunk az egyik másodikos klarinétos lánnyal, aki megmentette az életünket, és elnavigált minket az egyik bolthoz. Mint utólag kiderítettem, kurvára rossz irányba mentünk, és egy dohányboltban vásároltunk. Sebaj. Megvolt a bor, és kezdhettünk is inni... ja, nem. Flóra tájékoztatott, hogy közterületen tilos alkoholt fogyasztani. Lia az ilyen apróságokról hajlamos megfeledkezni, LOL. Bor a táskába, séta a trolimegállóba. Szentül meg voltam róla győződve, hogy a troli nemsokára ott lesz, és mehetünk a Városligetbe. Ha-ha, nem, csekély 20 percet kellett rá várni. Oké, B terv. Elsétáltunk a Liszt térre, ahol befoglaltunk egy padot, és a fák takarásában tényleg elkezdtünk inni. Két jókedvű fiatal srác ült velünk szemben, akik valami hasonló kaliberű italt fogyasztottak, úgyhogy egyáltalán nem éreztük magunkat kínosan.

Az elején még minden rendben volt, aztán kezdett ütni a cucc. Nem csoda, hiszen alig ettem egész nap, és Flóra sem vitte túlzásba a kajálást, ráadásul elég mohón ittuk a finom borocskát. Nem tölthettünk ott negyed óránál többet, de mire elindultunk a trolihoz, már előjött a hiéna effektus és a kacsázás. Egyikünk sem járt igazán egyenesen, de szerencsére a pirosat és a zöldet még nem kevertük össze, szóval a kocsik sem csaptak el a zebrán. Jött a troli, felpattantunk, gyorsan elfoglaltunk egy kettes ülést, és élveztük, ahogy összerázkódott mindenünk. De konkrétan mindenünk. Megbeszéltük, hogy a Városliget jó lesz nekünk inni, úgyhogy az Olof Palme sétányig szórakoztattuk a troli utasait. Nem mondom, hogy nem kaptunk pár rossz pillantást az idősebb korosztálytól, de pls. Egy diplomakoncert után szabad ünnepelni, nem? Amúgy is, mekkora esélye van annak, hogy újra találkozom azokkal az emberekkel? Egy az egymilliárdhoz, nagyon nagy jóindulattal. Ezen logikát követve akár 0-24-ben lehetnék ekkora állat... Megfontolandó. Leszálltunk, és ha jól emlékszem, a Sör, bor, pálinka c. dalt kezdtük el énekelni, miközben haladtunk a Vajdahunyad vár felé. Közben észrevettük, hogy követ minket egy pasas. Napasztmek. Kezdett hiányozni az oldalamról a fuvolám, főleg a benne lévő csavarhúzó és a tudat, hogy van nálam valami hegyes, szúrós tárgy. Meggyorsítottuk a lépéseinket, és hamarosan a Műjégpályánál voltunk. A pali másfelé ment, úgyhogy elkezdtem szökkenve menni, végig a hídon. Szökkenve? Inkább pattogtam, mint egy gumilabda, miközben rezgésbe hoztam az egész hidat. Lusták voltunk elmenni a zebráig, szóval átvágtunk az amúgy tök üres úton, és elfoglaltunk egy padot. Ja, és nem a Vajdahunyad várnál kötöttünk ki, hanem a tó mellett. Bor elő, és folytattuk is az ünneplést.

Nem voltunk egyedül, mert kicsivel hátrébb a fűben pár ember zenét hallgatott és nevetgélt néhány pokrócon. Úgyhogy mi sem zavartattuk magunkat, és folytattuk a hiéna röhögést. LOL, ezt olyan vicces leírni, mert tényleg olyan volt, emlékeim szerint. Flóra már kezdett rosszul lenni a bortól, de hősiesen megitta a maga részét, a végén pedig nagyjából három kortynyi adagot egyszerre húztam le. Kaptam is egy rémült tekintetet, de nem érdekelt. Belerázkódtam, ahogy lenyeltem a bort, mert borzalmas íze volt, és már tényleg kezdett nekem is sok lenni, aztán égnek emeltem az üveget (ami majdnem kiesett a kezemből). Megkíséreltem egy felállást, és elcsoszogtam a közeli kukáig, mert ki akartam dobni az üveget, de végül az ripityára tört. Stai calmo (keep calm), nem sérültem meg, bár fogalmam sincs, hogy csináltam. Flórát is felsegítettem a padról, aztán felettébb elegánsan és nőiesen közölte, hogy pisilnie kell (cenzúráztam, nyugi). Gondolkoztam, hogy hol tudna elmenni normális körülmények között vécézni, de semmi sem jutott eszembe. Az agyamban valami hasonló állapot uralkodhatott, teljes mértékig félretéve a viccet. Jobb ötlet híján Flóra egy számára szimpatikus bokor mellett döntött, aztán elindult, hogy oké, helyzet van. Már épp leguggolt volna, amikor megláttam egy cipőt és egy lábat a bokorban. Elordítottam magam, hogy valaki fekszik a bokorban, gyere ki, pasztmek. Hétrét görnyedve a röhögéstől Flóra végül kikászálódott a bokorból, ekkor pedig eszembe jutott, hogy hoppá, az aluljárónál van egy McDonalds, ami elvileg éjfélig nyitva van. Ott majd el tud menni pisilni. Megnéztem, mikor jön a 72-es troli, és szerencsére nem kellett sokat várnunk. Addig is adtunk egy rögtönzött vihogókoncertet az Állatkert melletti hotel előtt várakozó taxisoknak, akik kinevettek, de ez minket egyáltalán nem lepett meg.

A trolin töltött percek eltűntek az éterben, elvesztek az agyam helyén lévő fekete lyukban. Valami rémlik, hogy Flóra mintha velem szemben ült volna... de inkább ne is kérdezze senki. Biztosan folytattuk a vihogást, meg olyan létfontosságú és felettébb érdekes témákat boncolgattunk, mint az, hogy egy buszjeggyel hogyan is kell kitörölni a nemesebbik feled. Leszálltunk a Közlekedési Múzeumnál, és sikeresen átkeltünk a sok-sok zebrán anélkül, hogy elcsapott volna egy kocsi, traktor, segway, minótaurusz, vagy bármi más. És jött a felismerés: a meki mégsem éjfélig volt nyitva (a kis sunyik előbb bezártak, hogy a ló rúgja meg a nyakszirtjüket). Már elkezdtem gondolkozni, hogy na, akkor hova is menjen el szerencsétlen pisilni, amikor a jobb karom majdnem kiszakadt a helyéből: Flóra talált egy benzinkutat, és eltökélten elindult a bejárat felé. A tőlem telhető legnormálisabb üzemmódban megkérdeztem a kutast, merre van a mosdó (már amennyire ezt engedte az alkohol), és ismét hont foglaltunk. Éreztem, hogy kezdek szomjas lenni, úgyhogy amint megtárgyaltam magammal, mivel is megyünk haza, elfoglaltuk a villamosmegálló kényelmes padját, és jól meghúztam a másfél literes ásványvizemet. A következményt szerintem már ti magatok is kitaláltátok: a szénsav egy része felfutott az orromba, a többi pedig a hatalmas korty vízzel a betonon landolt. Szerintem még életemben nem köptem akkorát. Az más tészta, hogy a cipőm kapott már nagyobb mennyiségű ananászlevet az egyik haveromtól... de ne térjünk el a tárgytól.

Újabb hiénaröhögés törte meg az éjféli csendet, majd a gyomrom úgy döntött, hogy kiengedi a felesleges szén-dioxidot. Alkoholos mámorban úszva nem úgy sikerült kontrollálnom a hangerőt, ahogy szerettem volna, a gejzír pedig erősebben tört fel, mint amilyennek előzetesen bekalkuláltam, szóval volt némi visszhangja az attrakciómnak. És akkor tudatosult bennünk, hogy nem voltunk egyedül a megállóban, mert egy hangos, elismerő "egészségedre" ütötte meg a fülünket. Megint röhögésben törtünk ki, és csatlakozott hozzánk a harmadik "hang" is: egy középkorú pasas volt, olyan kis tüte, de abszolút jóindulatú. Elkezdtünk beszélgetni mindenféléről (egy idő után nem is tudtam követni a dolgait), aztán jött a 69-es villamos (a kedvenc villamosom, nemcsak a neve miatt, hanem a különleges extrája miatt is, amit inkább nem részleteznék), és felszálltunk. Egészen a MÁV-telepig szóval tartott minket a pasas, de már kezdtek összefolyni a dolgok, és nem is tudtunk sok mindent hozzáfűzni a mondandójához, szóval illedelmesen bólogattunk, mosolyogtunk, aztán leszálltunk az előbb említett megállónál. Kacsázva végigmentünk a teljesen kihalt utcán egészen a felüljáróig, ahol a lépcső megmászása némi gondot okozott, tekintve, hogy az egyensúlyunk nem volt a helyzet magaslatán, de egymást támogatva sikerült átvergődnünk. Nyilván nem nézett minket totál idiótának az a pár autós, akik elhaladtak az autópályán. Elgondolkoztam, hogy követem egy ismerősöm példáját, aki egy hasonló nyári estén nekitámaszkodott a korlátnak, és leköpte az éppen elhaladó autók szélvédőjét. Végül elvetettem az ötletet. A lehető legnagyobb csendben bevágtattunk a lakásba, és próbáltuk nem felébreszteni a már alvó nagymamámat. Egy gyors fürdés után pedig már aludtunk is... ja, nem. Csak Flóra aludt.

Valószínűleg a koncert eredményeképp kialakult túlpörgés, az alkohol és a korábbi egyhetes altató- és nyugtatókúra hatására nem akart álom jönni a szememre. Próbálkoztam már mindennel, ami korábban bevált: Il Volo számok, Einaudi számok, már bárányokat is számolgattam, de semmi nem segített. Elkezdtem Honfoglalózni (akkora kocka vagyok, hogy a telefonomra is letöltöttem), mert attól mindig el szoktam álmosodni, de nem jött be. Aztán rájöttem, hogy amúgy egész nap nem ettem semmit, úgyhogy kimentem a konyhába, és ettem egy kicsit a rántott sajtból és salátából, amit a mama csinált nekünk a diploma után. Mert hajnali kettőkor a legegészségesebb junk foodot enni, nem? Majdnem összetörtem a tányért, de sikerrel teljesítettem a feladatot, és már tényleg nagyon reméltem, hogy el fogok tudni aludni. Be is vettem egy nyugtatót, hogy fokozza a dolgokat. De az égiek nem így akarták, úgyhogy elkezdtem szétszedni a frizurámat, mert már az is megfordult a fejemben, hogy talán nyomja a sok csat a fejem, és azért nem tudok aludni. Fél óra szenvedés után az ujjaimmal sikerült átfésülni a lakktól megkeményedett tincseimet, és közben még jobban felébredtem.

Visszakapcsoltam az összes értesítést (egy héttel a diploma előtt mindent lenémítottam, hogy ne zavarjon senki és semmi), és elidőztem kicsit a szósölmédia oldalakon. Hajnali négy körül elkezdtem beszélgetni Flóra barátjával, Csutikkal. Ez is egy érdekes és vicces sztori. A koncert után kiderült, hogy Flóra drága nem hozott magával telefont, és feltétlenül beszélnie kellett az anyukájával, a nővérével (szerencsétlen rajtam keresztül kereste, de troll voltam nem voltak bekapcsolva az értesítések, és egész nap nem válaszoltam neki), meg a Csutikkal. Mondtam, hogy jó, amúgy is volt egy csomó felesleges időnk, mert a tanári értékelésre vártunk. Az én fiókomból írt a Csutiknak (biztos elfelejtett kijelentkezni), hogy minden oké, blablabla, és így esett meg az, hogy részegen jó ötletnek tartottam beszélgetést kezdeményezni. Megírtam neki, hogy Flóra balfasz nyomi volt, és hozott magával telefont, csak józanul nem sikerült megtalálnia, részegen viszont igen (ezen egyébként elég sokat röhögtünk elalvás előtt). Aztán elkezdtünk dumálni mindenről, például arról, hogy Flóra akkor is elfoglalja-e az ágy 75%-át, amikor vele alszik. Mondta, hogy igen, úgyhogy egyáltalán nem lepődtem meg azon sem, hogy mire megszólalt a reggeli ébresztőm, Flóra már szinte rajta feküdt a fejemen (sarokágy, pls). Elköszönt, mert vizsgázott aznap, aztán megkíséreltem felkelteni holdkóros barátnőmet, akinek reggelente kicsit nehezen megy az ébredés. Kávét főztem, megterítettem, megreggeliztünk, aztán megpróbáltam a lehető leggyorsabban összehajigálni a cuccokat, amiket korábban felírtam a listára (mert anélkül nem tudok utazáshoz csomagolni). Maradt egy kis sajt és saláta, úgyhogy egy műanyag edényben azt is elraktam, meg egy bontatlan aldis barackos görög joghurtot. Mindezt persze a hátizsákomba, mert a bőröndömben már nem volt hely. Kicsit késve indultunk el a Déli pályaudvarra, ahonnan ment a vonatunk Szombathelyre, majd tovább Bükre.

A buszt még átvészelte a saláta, de a földalattin már úgy döntött, hogy kitör az edényből, és diktatúrát vezet be a táskámban. Túl ügyesen sikerült leülnöm, és kicsit segítettem neki a célja elérésében. Gratuláltam is saját magamnak, és felettébb nőiesen megveregettem a vállamat. Mondanom sem kell, mennyire voltam kiborulva, hogy a hátizsákom zöldségstranddá vált, ugyanis a répadarabok szabályosan úszkáltak a salátaöntet tengerben. Mire a Deák térre értünk, már majdnem egy egész csomag zsebkendőt elhasználtam, mert nem bírtam ki a vonatig, hogy ne takarítsam ki a táskám. Szerencsére találtam a bőröndömben egy felesleges zacskót, amibe minden kiömlött és ragadós dolgot belerakhattam. Amint lehetett, meg is szabadultam tőle, beleértve a saláta nem lázadó részét is, mert a történtek után nem tudtam úgy ránézni, hogy ne jöjjek ki a sodromból, szóval jobbnak láttam búcsút inteni neki, hiába pislogott rám ártatlanul. Kegyetlen dög vagyok, tudom. A Deák téren szemtanúi lehettünk egy Windows Phone halálának - pofára esett, és a kijelző darabjai szanaszét szóródtak -, aztán felszálltunk a tömött kettes metróra, és sikeresen eljutottunk a Délihez. Sprintfutás következett a pénztárig, mert nem volt még jegyünk a vonatra. Direkt egymás mellé kértük a két helyjegyet, de a pénztáros csajszinak szerintem ez nem jutott el a tudatáig (vagy túlságosan fújtattam és hadartam egyszerre), és két ablak melletti helyet kaptunk. De ezt sikerült megbeszélni a vonaton, úgyhogy 10:15-kor, immár egymás mellett ülve elindultunk Szombathely felé.

Az út java része alvás próbálkozással telt, mert mindketten hullafáradtak voltunk. Ami azt illeti, nem aludtam túlságosan sokat, viszont lusta voltam kinyitni a szemem. Győrben "ébredtem fel", aztán nem kíséreltem meg a további alvást. Nem is volt baj, mert olyan helységneveknek lehettem szemtanúja, amikről még soha életemben nem hallottam. Majdnem összepisiltem magam a röhögéstől, komolyan mondom. Porpác, Vép, Bögöt, Beled, Kapuvár (ez a Kapuvári buzibár c. dal miatt volt vicces, félhangosan el is kezdtem énekelni), Nick (Nickname? Nicholas? Nick Jonas? Miféle Nick?), Pecöl és társai. Végül beértünk Szombathelyre, ahol negyven percet vártunk a csatlakozásra a gatyarohasztó melegben. Közben megvettük Bükig a jegyet, és megtárgyaltuk a nap további programjait: kajagyártás, előtte bevásárlás, aztán majd jön az improvizálás, mert ötletünk sem volt, mivel is üssük el a maradék pár órát. A csatlakozásunk befutott, én pedig ámulva szálltam fel a vonatra. Külsejét tekintve hasonlított a Baja-Budapest vonalon közlekedő járatokra, csak a színe tért el, ez kellemesen zöld volt. Viszont amikor felszálltam, elakadt a lélegzetem: működött a légkondi, tiszták voltak az ablakok, és még konnektorok is voltak az ülések felett. Ez nekem teljes mértékig újnak hatott, Flóra ki is nevetett.

Körülbelül húsz perc után a vonat befutott a célállomásunkra, Bükre. Yesss, végre megérkeztünk! A tízperces séta alatt felhívtam az otthoniakat, hogy stai calma, megérkeztünk, minden rendben volt, nem raboltak ki, nem támadtak meg a szervkereskedők, és még kutyaszarba sem léptem. Aztán feltűnt, hogy jé, ismerős a környezet, hiszen októberben elmentem Flóra szalagavatójára, és ott aludtam nála. Beértünk a lakásba, lecuccoltunk, aztán Flóra rájött, hogy ja, amúgy vásárolni kéne, szóval összeírtunk mindent, ami hiányzott, és elmentünk a boltba. Aztán gyors főzés következett: olaszos spagettit csináltunk, de nem bolognait, nem is milánóit, hanem valami simán olaszosat. Paradicsom, oregánó, és mivel Flóra vegetáriánus, hús helyett szójagranulátumot tettünk bele, és komolyan mondom, jobb volt, mint a darálthús. Amíg nála voltam, egy falat húst sem ettem, és egyáltalán nem hiányzott. Lehet én is vega leszek? Nope, a csirkét nem tudnám elengedni. Betermeltük a spagettit, aztán fogtuk magunkat, beültünk az autóba, és kocsikáztunk egyet. Nem számított, hogy épp leszakadt az ég, és olyan heves esőzés volt, hogy alig lehetett kilátni az ablaktörlő teljes erejű működése mellett. Először elmentünk a Csutikhoz, és megnéztük az agámáját. Csak egy percre simítottam meg, de hú, én nem tudnám megszokni a hüllőket. Nagyon aranyos, meg minden, csak legyen köztünk legalább egy méter távolság, ha nem kettő. Pont ugyanez volt a reakcióm az egyik évfolyamtársam kaméleonjával kapcsolatban is (még az sem lágyította meg a szívem, hogy Paminának hívják). Hiába, én kutyás és cicás vagyok, sorry. Aztán újból bepattantunk a kocsiba - immár hárman -, és csak úgy elindultunk valamerre. Ismét szemtanúja lehettem a fantasztikus vazsmegyei helységneveknek: , Gór és Chernelházadamonya (WTF???) akasztottak ki a legjobban. Már majdnem megkérdeztem, hogy a következő falu Szűk lesz? Ha-ha, Lia, nem vagy poénos. Aztán megmutatták Bükfürdőt is, ami nagyobb, mint amilyennek elképzeltem. A fürdőnél belefutottunk Csutik néhány haverjába, akikkel megbeszéltük, hogy oké, Hegyfalura megyünk, és iszunk valamit. Hát ez addig összejött, hogy elértünk Hegyfalura, de az ivás elmaradt. Ugyanis amikor megálltunk, olyan szagot éreztünk, mintha közvetlen mellettünk dolgozott volna valaki egy flexszel. Én rendesen be voltam szarva, mivel a mi kocsinkból jött. Mindenki kiszállt, és nézegettük, hogy ezmegmiaszentszar. Aztán valaki rájött, hogy valószínűleg a frissen cserélt fék okozza a szagot. Szépen lassan hazamentünk, ezúttal mi mentünk elöl, és a haverok követtek minket, tágra zárt szemekkel figyelve, mikor gyullad ki a fék. Be voltam szarva rendesen, és izomból kapaszkodtam az ajtóba, holott teljesen felesleges volt. Szerencsére épségben hazaértünk, és Csutikot is sikerült kitenni. Azt hiszem, aznap már nem nagyon csináltunk mást, egy gyors fürdés után megnéztük a Beavatott sorozat legújabb részét (A hűséges), és már aludtunk is. Mindketten elég fáradtak voltunk, szóval ezzel a részével nem volt probléma (ki is akadtam volna, ha megint nem tudtam volna elaludni).

Másnap olyan tizenegy körül keltünk, és jó érzés volt végre úgy kelni, hogy nem szólt az ébresztőóra, és tényleg jól tudtam aludni. Nekiálltunk palacsintát sütni, ami inkább pancake volt, tekintve, hogy az amerikai, vastag tésztás verziót készítettük el. Közben felkockáztunk néhány banánt, és Flóra csinált egészséges csokiöntetet, aztán a palacsintákat egyesével körberaktuk banánnal, majd nyakon öntöttük csokival. Az eredmény elég jóra sikerült, mind látványban, mind ízvilágban, szóval bátorkodtam megmutatni a képet, amit lőttem (menőzzél még, baszki, nem vagy elég gáz). Viszont nagyon durván elteltünk vele, és nem bírtuk megenni az egészet. Pedig kellett az energia, mivel aznapra Flóra extrém programot tervezett. Bekapcsoltuk a rádiót, mert tudjátok, jó kaja mellé kell a jó zene is, amit meg is kaptunk, hála egy meg nem mondom a nevét osztrák rádiónak, ugyanis megint a Despacitot nyomatták, utána meg a Shape of You is elhangzott, meg egy csomó olyan szám, amit mindketten tökre szeretünk. Flóra bemutatta, hogyan is szokta bömböltetni a zenét, és tényleg nem szóltak érte a szomszédok, de még csak egy koppantást sem lehetett hallani, vagy valamit. Nem gondoltam volna, hogy a vazsiak ennyire toleránsak, főleg egy olyan kis településen, mint Bük, pláne nem a város legszélén. Engem már rég kirúgtak volna a hetedikről, páros lábbal, de úgy, hogy meg sem állok Alaszkáig. Aztán előkerültek a telefonok, és onnan nyomattuk tovább a zenét, egy átalakítóval csatlakoztatva a rádióhoz, hogy még jobban szóljon a zene. Hol halandzsáztunk (az esetek nagyobb százalékában), hol tudtuk a szöveget, jó hangosan énekeltünk, és tökre jól éreztük magunkat. Hashtag freedom, bitches.

Gyorsan elkészültünk, Flóra összerakta a pizzatésztát, kitette az erkélyre megkelni (tíz perccel később meg az ablakpárkányra tette, nehogy a szomszéd macskája belemásszon), aztán útnak indultunk a napi programra: megmásztuk a Kristály Torony kalandparkot. Nem az a hú, de nagyon extrém mászópark, de azért alaposan megdolgoztatott minket. Öt, tíz és tizenöt méter magasan volt a három szint, egyre nehezedő pályákkal. Kezdetben az volt az elképzelésem, hogy na, majd követem Flórát, és tök jó lesz. Aha... Természetesen az első adandó alkalommal elbénáztam a dolgot, és úgy kellett a személyzetből egy csajnak feljönni értem, hogy visszahúzzon a levegőből a pálya szélére és újra mászhassak. Nem hazudtoltam meg magam, csak hoztam a formám, mint mindig. Utána már alaposabban végiggondoltam, melyik pályát vállalom be, és melyiket hagyom ki, mert voltak olyanok, amikről sütött, hogy egy fehér bálna nem tudja teljesíteni. Lehet, hogy leegyszerűsítettem kicsit a dolgokat, de ettől még jól szórakoztam, és el is fáradtam. A jobb tenyeremen lett egy hatalmas vízhólyag, aminek a helye még most is látszik. Aztán Flóra mondta, hogy próbáljuk ki az óriáshintát. Ezzel csak egy probléma volt (és van is): aki ismer, az tudja, hogy fosok a hirtelen lendülettől, a tehetetlenségtől, a magasságtól és egyéb dolgoktól, amik az ilyen szerkezetekkel járnak. Off megjegyzés: két éve nyáron egy XXL Extreme hintán konkrétan elájultam, mert a szervezetemnek már túl sok volt az adrenalin (olyannyira rosszul vagyok az ilyenektől, hogy a videó nézése közben is liftezik a gyomrom). Mondjuk a büki hinta közel sem volt annyira extrém, de aki nincs hozzászokva az ilyesmihez, annak ez is durva tud lenni. A helyiek nyilván már sokféle ordítást hallottak, de az enyémhez hasonlót még tuti sohasem! Sikítottam, káromkodtam, konkrétan küzdöttem azért, hogy a tudatomnál maradjak, de összességében nagyon jó volt. Nem, nem azt mondtam, hogy még egyszer felülnék, azt azért nem vállalnám be.

Hazamentünk, és ettünk egy-egy joghurtot, aztán mentünk is tovább. Mert volt még bőven tennivalónk: Flóra kitalálta, hogy fallabdázzunk. Az eredeti cél a játszóház lett volna, mert ott van egy nagy trambulin, amit ki szerettünk volna próbálni. Flóra azt hitte, két huszonéves lányt majd lazán beengednek a pelenkások közé ugrálni. Hát nem. Szóval felmentünk a terembe, és kipróbáltuk a fallabdát. Emberek, régen fáradtam el ennyire és ilyen jó érzéssel. Még most is azon vagyok, hogy keresek egy fallabda termet Pesten, és rendszeresen eljárok, mert nagyon bejött. Az a tipikus feszültséglevezető sport, főleg, ha nagyon nekiküldöd a labdát a falnak, de mégis élvezed. Nem számított egyáltalán, hogy nem úgy csináltuk, ahogy kellett volna (egy kezemen meg tudom számolni, hány hosszabb sorozatunk volt rontás nélkül), de elsőre pont tökéletes volt. Kellemesen leizzadva, elfáradva, vörös arccal és fújtatva távoztunk a parkolóba, és az előzetes tervek szerint elindultunk haza. Csak Flóra volt olyan ügyes, hogy nekitolatott egy fának. Stai calmo, nem sérült meg senki, a kocsi is csak minimális pigmentkárosodást szenvedett. Mi csak néztünk bent, hogy na, mi van, miért nem megyünk, mire hátranéztem, és elegánsan közöltem, hogy egy fa utunkat állja. Aggódva nevettünk, és a legjobbakat remélve hazaindultunk. Nem mondom, hogy a vasmarkom nem volt rajta az ajtón lévő kapaszkodón.

Végül sikeresen hazaértünk, és nekiálltunk pizzát sütni. Flóra behozta az erkélyről a pizzatésztát, ami elég vicces volt: akkorára dagadt, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy kitörjön az edényből. Mint én, amikor beülök a kádba. Nem vagy vicces, Lia. Aztán persze összement, amint lekerült róla a konyharuha, de akkor is vicces volt. Kettészedtük, és Flóra nekilátott kinyújtani a tepsiben, nagyjából téglalap alakúra. Megkente pizzakrémmel, tett rá gombát, paradicsomot, paprikát, kukoricát, hagymát, és a marha lefelejtette róla a sajtot. Aztán betette a sütőbe, és amíg elkészült, művészkedtem egy sort az én pizzámmal. Kinyújtotta nekem is a tésztát, aztán kiélhettem minden festészeti vágyamat, mint Picasso, amikor az ecsettel vastagon végigkentem a pizzakrémet a tésztán. Hiába, szeretem, ha erős az alap. A gombát és a hagymát kihagytam, mert azt nem igazán csipázom őket, viszont paradicsomot, paprikát, kukoricát és sajtot bőséggel raktam, és tuti, hogy most a felsorolásnál valamit kifelejtettem, de kit izgat. Elkészült a pizzája, mehetett a sütőbe az enyém, és jó ropogósra sült. Már farkaséhes voltam, szóval a felét egyből meg is ettem. Aztán nekiálltunk Honfoglalózni, mert troll hangulatunkban voltunk, de hamar ráuntunk a dologra. Minden egyes tippelésnél sikerült Flórát meggyőznöm, hogy az én válaszom közel lesz a jóhoz, persze, ilyesmiről szó sem volt, szóval mindig vesztettünk. Nem szabad többet Honfoglalóznom, azóta is tart a vesztő széria. Egy gyors fürdés (és hajmosás) után nem tudtuk, mit csináljunk, szóval megint filmeket keresgéltünk. Az 51-es körzet mellett döntöttünk (ekkora baromságot összerakni lehetetlen, mégis megcsinálták), aztán, ha jól emlékszem, kidőltünk, és reggelig horkoltunk.

Másnap sem kellett korán kelnünk, tekintve, hogy abszolút nem terveztünk semmit. Nagyon sokáig döglődtünk az ágyban, de végül felkeltünk reggelizni, ami inkább már ebéd volt, az időt tekintve. Ismét zeneszó töltötte meg a lakást, aztán úgy döntöttünk, lazulós napot tartunk, és visszafeküdtünk filmet nézni. Flóra mondta, hogy nézzük meg a 21 Jump Street c. filmet, és nagyon jól tettük, hogy amellett döntöttünk, mert szerintem életemben nem szórakoztam még ilyen jól egy mai filmen sem, ami nem horror volt. Meg akartuk nézni a második részét is, de végül nem néztük, mert nem találtunk belőle magyar szinkront, csak németet (ami Flórának nem lett volna baj, tekintve, hogy anyanyelvi szinten beszéli, de én a scheisse-n és a Deutschlandon kívül nem sok mindent tudok). Úgyhogy döglődtünk még egy kicsit, aztán összekaptuk magunkat, és elmentünk Kőszegre. Megnéztük a várost, főleg a Csokiszeget (E kőszegi szeglet csokiszeg lett), meg a tetoválószalont, ahol Flóra csinálta a tetkóit, majd ettünk egy fagyit, és hazamentünk, miközben perfekt spanyollal halandzsáztuk újfent a Despacitot, de beújítottunk, mert Alvaro Solertől a Sofiat is végignyomtuk párszor, meg még néhány The Chainsmokers számot, mert kiderült, hogy mindketten szeretjük őket. Még jó, hogy ismerjük a másikat, nem igaz?

Hazaértünk, és nekiláttunk párolt zöldséges tésztasalátát csinálni. Ugyan elég messze volt a párolt zöldségtől, de jobban hangzott, mintha azt mondtam volna, hogy mikróban felmelegített mirelit zöldségkeverékes, tésztás és majonézes trutymákot csináltunk. Elfelejtettük megsózni a zöldségeket, de ezt csak akkor vettük észre, amikor már összeraktuk az egész kaját. Bravissimo! Leültünk filmet nézni, és közben végig a sószórót ráztuk, de teljes erőből, mert párás idő lévén összetapadt az egész, és nem akart kijönni. Komolyan mondom, rendesen leizzadtam közben. Első filmünk a Vámpíros film volt, amin újfent röhögtünk egy sort, bár az eredeti lehet, hogy viccesebb lett volna, mint maga a paródia. Aztán megnéztük a The Suffering (A szenvedés) c. filmet, amiben feltűnt, hogy a főszereplő kicsit hasonlít Ben Barnesra, az egyik színészideálomra (mert ő a fiatal Sirius, bárki bármit is mond). Érdekes volt, és párszor be is szartunk, szóval megtette a hatását. Hogy előtte, vagy utána mentünk el fürdeni, arra már nem emlékszem, de azt tudom, hogy mivel zártuk a napot. Megnézettem Flórával a Neon démont. És ez egy nagyon rossz ötlet volt, mert ennyire látványosan még sosem unatkozott, legalábbis előttem. Másodszori nézésre nekem is unalmas és vontatott volt, nem történt benne gyakorlatilag semmi. Azt leszámítva, hogy a végén megeszik a tökéletes csajt a modellek. Igen, megeszik. Fujj!

Viszonylag sokáig néztük a filmeket, mert másnap reggel fáradtan keltem. Fél hétkor, ha jól emlékszem, ami az előző napokhoz képest meglehetősen korainak hatott. De fél kilenckor ment a vonatom, szóval muszáj volt összekapnom magam, mert még nem pakoltam be semmit, kajám se volt, szóval akadt tennivaló, nem is kevés. Amíg összeszedtem a cuccaimat, Flóra volt olyan kedves, és csinált nekem két szendvicset az útra, meg egy üveg vizet is odarakott melléjük. Addig gyorsan kezdtem valamit a fejemen lévő szénakazallal, felvettem a lehető legrosszabb felsőmet (rikító narancssárga, az anyaga rémes, és a dekoltázsa elég mély, emiatt állandóan rángatom), és igyekeztem semmit sem otthagyni, ami végül sikerült. Kivitt a vasútállomásra, és érzékeny búcsút vettünk egymástól. A bőröndöt magam után rángatva vettem egy jegyet a Sopron-Pécs járatra, és elindultam haza. Tekintve, hogy elég álmos voltam (valamint nem igazán szeretek utazás közben sem olvasni, sem tanulni, sem mást csinálni), végig zenét hallgattam, és megpróbáltam aludni, ami természetesen nem ment. A kalauz szinte minden harmadik állomásnál felébresztett, hogy mutassam meg a jegyem, hiába mondtam neki, hogy nem vagyok új felszálló. (Ember! Ennyire rossz az arcmemóriád?) Barcstól pedig végig egy C-típusú hiperpigmentált állampolgár és a kislánya ült a közelemben, borzalmas hangerővel ordibálva. Nem tudom, hogy akivel a pasas telefonált, az hogy a fenébe nem süketült meg. Azt meg végképp nem tudom, hogy miért volt olyan vicces a kislány számára, hogy percenként ki akarta hajigálni az ablakon az apja telefonját, persze csak szórakozásból. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a vonat felszereltsége milyen volt: se légkondi, se normális mosdó (úszott mindenféle anyag, nemcsak az ülőkén, de a padlón is), de wifire azért tellett... Pécsett átszálltam egy buszra, ami egyenesen Bajáig vitt (szintén légkondi nélkül), úgyhogy röpke hat óra alatt otthon is voltam, ha jól számolom.

Hihetetlen, de nagyon gyorsan eltelt az a három (és fél) nap, de megérte elmenni Flórához, mert nagyon jól szórakoztam. És egy kicsit pihentem is, amire nagy szükségem volt már a sok hajtás után... és előtt. Ugyanis pontosan tudtam, hogy június 6-án vizsgázom zenetöriből, mégis bevállaltam a kiruccanást. De ezt most ne ragozzuk, majd máskor, egy másik bejegyzés keretében.

És bocsánat, de ezt nem tudtam kihagyni. Valahogy így kell elképzelni, amikor Flóra és én perfekt spanyollal halandzsázzuk a Despacitot (és a Sofiat, meg az összes többi nem angol nyelvű számot):


Amikor elküldtem Flórának ezt a videót, ő is úgy gondolta, hogy ezek mi vagyunk. Kár, hogy nem videóztam, amikor Kőszegről mentünk vissza Bükre. Nagyon nagy kár.

3 megjegyzés:

  1. Szia!

    Én jelentkezem, hogy nem ízlett a Kuckó fagyizó fagyija, ráadásul az esti sétánkkor a srácokat is elátkozom a bamba ember tömeg miatt, mert a tömött sor miatt rendszeresen a kocsik mellett kell sétálnom, míg a dinka kutyám szívinfarktust kap, mert elveszített a láb tengerben. Egyébként a srácok rendesek, a kis hülyém sokszor kapott már ingyen rolettit :D
    Szóval egy köpésre lakom a drága fagyizótól, és ha a Bosnyák felé mentetek, akkor előttem is elsétáltatok. Az egyik erkélyen nem látattok egy fehér francia bulldogot? XD

    Catalina

    U.i.: nekem tényleg nem ízlik a fagyijuk :/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mármint rendesen a kocsik közé kell lelépni, mert senki nem képes arrébb menni. Nem egyszer ütöttek már el ott, meg a kedves a járdára felállok autósok közül is nem egy kivasalta volna már a lábamat, ha nem számítanék már rájuk.

      Törlés
    2. Szia!

      Nos, annak ellenére, hogy szeretem a hasamat, és édesszájúnak is mondhatom magamat, nem szoktam sokszor fagyizni, mert a mandulám kiszámíthatatlan. Gondol egyet, és már be is gyullad, szóval csak óvatosan bánok a dologgal. A városban csak egy-két hely kínálatát ismerem, nekem ez jött be leginkább. De persze mindenkinek más az ízlése. Az adag néha sok, ezt belátom.
      Egyébként három éve élek Pesten, és a nyarakat általában Baján töltöm, anyáéknál, szeptemberben meg már nem marad annyi időm, hogy fagyizzak is, plusz a zsebpénzem is általában kajára megy el, ha suliban vagyok. Az embertömeget sokszor látom a buszról/villamosról, szoktam is mosolyogni, hogy jé, külsőre egy jelentéktelen kis semmi hely, mégis mennyien állnak sorba. Ott van például a Füzes cukrászda a Rákospatak utcánál. Amikor a nagypapám még élt, oda jártunk, de annak is már tíz éve. Finom volt a fagyi, bár az is igaz, hogy nem 10, csak 4 dekás gombócokat adtak, azért meg kicsit sokalltam a végén a 200 ft-os árat. Az ár-érték arányban verhetetlen igazán a Kuckó. De mondom, kinek a pap, kinek a paplan (kinek pedig ami alatta van - bocsi, ezt reflexből hozzá szoktam tenni, bár tudom, hogy gusztustalan vagyok). Tény, hogy nekem is párszor szlalomoznom kellett, amikor korábbi időben álltam sorba, de ez engem nem annyira zavart. Nekem megéri ott állni akár tíz percet is.
      Van egy taktikám, ami eddig mindig bevált. Ugyebár 9-kor zár a Kuckó, szóval fél 8 után érdemes menni, mert akkor már tuti nincs sor, és már nincs is olyan gatyarohasztó meleg, plusz a fagyi sem fog szétolvadni, mire elérsz a tölcsérhez. Flórával is már jóval 8 után mentünk. Az erkélyeket viszont nem figyeltük, de majd legközelebb, ha arra sétálok/sétálunk, megkeressük Nyafit. :)

      Lia

      Törlés